A mester utolsó féltéglája. A könyvesboltból hazafelé ráébredtem, mi generálja King írásaival kapcsolatban a félelmet. Azért tartanak sokan a könyveitől, mert ha a lábukra esik, akkor az minimum nyolc hét fekvőgipszet eredményez. Félretéve a viccet, éppen ennyi diő kellett, hogy a végére járjak a legújabb rémisztő falazóblokk-regénynek.

Az irodalomtörténet egyik leghíresebb háborús könyvét tarthatja a kezében, aki megveszi a német író regényét. Ahogy az előszóban fogalmaz, nem vád és nem vallomás ez a kötet, csupán beszámoló egy nemzedékről, akit elpusztított a háború, ha a bombák meg is kímélték.

A legjobb rémtörténetírók sikeresen ijesztik meg az olvasóikat. Olyan rettegéssel sújtják őket, melyek az élénk leírásokban gyökereznek, más esetben pedig egy rémísztő karaktert eresztenek a nyomukba. Egy jó rémtörténettől az olvasó kényelmetlenül érzi magát, gyakran már attól is fél, hogy a következő oldalra lapozzon. Ez a tanulmány azzal foglalkozik, hogyan teremtsük meg az atmoszférát, ami borzongással tölt el.

Vonnegut rajongói mind tudják, hogy egy irigylésre méltó írói karrier, egy nem éppen irigylésre méltó eseménnyel indult, mikor a fiatal Kurt megjárta a második világháborút, hadifogságba esett, és a szövetséges erők porrá bombázták a feje felett Drezda városát.
Vonnegut persze e nélkül is íróvá vállhatott volna, de a drezdai élmény hiányában biztosan nem jöhetett világra a huszadik század egyik legfontosabb regénye: Az ötös számú vágóhíd.